Globális "hevület"

Elkezdődött a Tour de France, és lehoztam a padlásról a sífutó botjaimat, elővettem a sífutó cipőmet. Ezt az anakronizmust Fehér Niki okozta, aki megszervezett Vácott egy Skike bemutatót.

Nyaranta úszás, futás, kajakozás és természetesen kerékpár adja sporttevékenységem legjavát, így nem csoda tehát, ha felfokozott várakozással néztem a beígért program elébe. A másik kulcsszereplő Scheuring István, aki volt olyan kedves, hogy rendelkezésünkre bocsátotta néhány kör erejéig magát a bűvös eszközt a Skike-ot. Az égiek is velem voltak, hiszen szinte egy lépést sem kellett mindezért tennem, mivel ők jöttek Vácra a Dunapartra.

Azonnal értesítettem Pap István barátomat is, aki szintén kapva kapott a lehetőségen. Bár kora délután az égiek mintha egy kicsit meggondolták volna magukat, mert sűrű sötét fellegeket küldtek fölénk. Niki és István viszont állhatatos volt, és nem hagyta magát elriasztani. Türelmük kifizetődő lett. Esőisten meggondolta magát, sőt estére még a nap is kikandikált a felhők közül. A Dunaparti sétányon találkoztunk, és ott próbáltuk ki ezt a sporteszközt, ahol egy héttel azelőtt - a Duna hirtelen, és szokatlan nyári áradása miatt - még víz hömpölygött. Niki rövid bemutatója után én próbálhattam ki a Skike-ot először. István hosszú botjaival nem nagyon tudtam mit kezdeni, mert a kemény sima bitumenen még a keményfém hegyek is csúszkáltak. Minden emlékem és tapasztalatom előszedtem, valamint a többiek segítő szándékú megjegyzéseit is figyelembe vettem. Valahogy mégis földközelbe kerültem. Na nem volt nagy "űrrepülés", csak valahogy fenékre pottyantam. Egy kerékpáros fiú azonnal megállt mellettem - amíg a hosszú botok szíjait levettem a kezemről - és fel akart segíteni. Na ez volt a legkellemetlenebb. Pedig VAN FÉK. Igen csupa nagybetűvel. A sífutólécemről ez valahogy hiányzik. Persze tudom, hogy ott sietni kell, nem pedig fékezni...

Rövidebb botokra váltva már jobban ment a dolog, persze lehet, hogy csak azért mert ez már a második köröm volt. Ami nagyon tetszett - a féken kívül - az a sífutó mozgás öröme. A felcsatoláskor még az eszköz súlyát, magasságát mérlegeltem, és magamban össze próbáltam hasonlítani egy valódi sífutó léccel, de miután már gurultam vele, mindezek másodlagossá váltak, és előjöttek a bevésődött sífutó dolgok. A ritmus, a botok kezelése, az élezés. Magam ugyanis sokat kínlódtam a korcsolyázó stílussal, mivel nem eléggé éleztem a léctartásnál. Eszembe jutottak persze Bozsik Anna szavai is, miszerint a síelés az egy lábon állásról szól. Többször kellett összeszednem a mozgásom, és jobban zárni a bokámat. Örömmel adtam át Pistinek is ezt a kerekeken gördülő valamit, hogy ő is megtapasztalja. Sietve készítettünk néhány fényképet is mobiljainkkal.

Közben észrevettem, hogy Niki nem csak minket nézeget és oktatói vénáját megmutatva tanácsokkal lát el, hanem a szép környezetben is gyönyörködik. Szonyi Misi doktor barátom szokta mondogatni Dunaparti futásainkkor, hogy mi itt Vácott csodálatos helyen lakunk.

Ezt az izgalmas próbát méltóan zártuk be egy kis sétával barokk belvárosunkban. A mestercukrász fagyizójában már a téli síelési terveinkről beszélgettünk. Így erősítette szeretetünket a sífutás iránt ez a nyári sporteszköz.

Tudok a globális felmelegedésről, és lehetőségeimhez mérten mindent megteszek ellene, csak hogy legyen elég hó idén télen is, és ne olvadjon el hirtelen. Maradjon meg hosszan, mint barátságunk.

Foltán Zoltán,
2009. június 8.
Vác

nordic walking túrák